Nagyecsedi magyar és cigány tánchagyományok


- kulturális örökség -

Nagyecsed kiemelkedő jelentőségű „táncos település”. Mind a magyar, mind a cigány táncoknak országosan elismert mesterei, tudói születtek és éltek, élnek itt. A település elzártságának köszönhetően változatlan formában maradtak meg a magyar és cigány táncok motívumai. Mind a mai napig járnak a településre olyanok, akik helyi adatközlőktől szeretnék elsajátítani ezt a sajátos tánchagyományt – a jellegzetes tánckészletet, motívumanyagot, dalkészletet, s a táncokhoz kapcsolódó szokásokat. Az Ecsedi-láp és környéke a magyar verbunk, a csárdás, a cigány szólótáncok, páros táncok, botoló és cigánycsárdás kiemelkedő gazdagságával emelkedik ki a környék települései közül, amelyeket számos néprajzi gyűjtés is megörökített. A táncokat tekintve Nagyecsed a középső vagy tiszai táncdialektushoz, azon belül a Felső-Tisza-vidék dialektusterülethez tartozik, amely a nagy táncdialektust legjobban képviselő, leggazdagabb terület, s igen jelentős szerepe van a magyar tánckincs egészének értékelésében.

 

(Hosszabb változat:

A település története ad magyarázatot arra a sajátosan ecsedi „néplélekre”, ami a környező településektől kicsit különállóvá teszi az itt élőket, és a táncukban is megjelenik. A honfoglalás korától itt élő magyar emberek mindig a haza szolgálatában álltak, harcoltak a Báthoriak mellett, a Rákóczi-szabadságharc alatt, majd a 48-49’-es szabadságharcban is, s ez a harciasság, büszkeség, „kivagyiság” jellemükben is fennmaradt, s leginkább a verbunkban és a csárdásban figyelhető meg. A verbunk és a csárdás „nemcsak népi-nemzeti táncstílusunk reprezentatív képviselője, hanem a kor követelményeinek megfelelő forma, melyben szervesen folytatódik a Kárpát-medencében élő népek közös tánchagyománya.” – vallja Pesovár Ernő. Ez a tánchagyomány a település elzártsága miatt csaknem változatlan formában öröklődött generációkon keresztül, s a férfiszóló és a csárdásanyag kiemelkedő gazdagságukkal egyedülálló az országban.

A leghíresebb az a magyar verbunk, ami ecsedi verbunkként vált ismertté. Az elnevezés a táncot kísérő hangszeres zenére utal, amit mindig rézhúron kezdenek („Fordítsd a rézhúrra!”), azaz a cimbalom mélyebb húrjain, mivel így a sarkantyú pengése is jól kihallatszott a zenéből. Az ecsedi verbunk motívumkincse megegyezik a vidék férfitáncaiéval, de fokozottabb mértékben áthatják a magyar szóló műtáncelemei. Legjellemzőbb motívumai a bokázás, hegyező, az előre-és hátravágó, kisharang, andalgó, cifra, a kopogó változatai, és a csapás. Mivel a verbunk szerkesztési elveinek általános érvényű tendenciája a korábbi hagyomány zártabb világának szétveszítése, soralkotására is a rapszodikusabb komponálás jellemző, ezért az alkotói szabadság is jobban érvényesülhet. A verbunkot mindig a tánctudás maximumaként tartották és tartják számon az Ecsedi-láp vidékén; a mulatságok, táncos alkalmak fő látványossága ez a tánc, gyakran a jószág mellett gyakorolták, hogy minél ügyesebben menjen. Sokszor a munkája mellől is elhívtak egy-egy jó táncost a fonóba vagy egy lakodalomba. Egy jó verbunktáncosnak mindig nagy becsülete volt a környéken, s országosan is elismert táncos egyéniségek éltek és élnek Nagyecseden. ’Lasa’ Molnár Lajos, ’Pokróc’ Bulyáki Gergely, ’Rákóczi’ Kovács Gusztáv és Murguly Lajos motívumai széles körben ismertek, s külön oktatják is ezeket.

A település másik híres tánca a lassú és friss csárdás – motívumkincsének és összefogódzási módjainak sokrétűsége (régies különtáncolás, nyílt fogásmódok, zárt fogások, tartásváltoztatás) egyedülálló az egész magyar nyelvterületen. Vidékünkön a csárdás a verbunkkal megegyező stílusjegyek hordozója. A fent hangsúlyos csárdás lassú és friss része között sokszor nincs éles határvonal, a zene tempójának gyorsulásával vált át a lassú frissre, motívumkincsük is nagyrészt megegyezik, ami csaknem azonos a csárdást bevezető verbunkéval. Jellemző a nyílt összefogódzás, a külön táncolás, amiből egyfajta szerelmi játék, csalogatás bontakozik ki, s ami végül páros forgásban oldódik fel. A lassú csárdásra leginkább a kétlépéses motívum jellemző, míg a frissben a függőlegesen lüktető hullámzás, a lippentős, félfordulós vagy átvetős motívum a leggyakoribb

Ez a verbunk karakterű- csárdás minden korábbi hagyományt magába olvaszt. A nyitott fogások és az oldalt állás lehetőséget teremt a tánc közbeni figurázásra (cifra, kisharang, hegyező, előre-hátra vágó, lengető és kopogó motívumok), az egyéniség megcsillogtatására. A friss rész általában figurázással kezdődik, amit a páros forgás és a kiforgatás követ. Ebbe a figurázó külön táncolásba szövődik bele a már említett szerelmi játék. Jellemző formula még a nő átvetése tánc közben.

A jó táncosra gyakran mondták, hogy „úgy járja, mint a csík”, de a jó zenész is elengedhetetlen volt a virtuóz tánchoz. Ha a zenekar rosszul játszott, megálltak és inkább nem táncoltak tovább. „Ha a zene sánta, sánta a táncos is!” – mondták. Ha viszont jól húzták, akkor az „húzta az embert felfele, mint esős időben a füvet a nap, mikor jó harmatok vannak!”. A jó táncos „kiverte a nótát”, aki viszont nem volt elég ügyes, arra azt mondták, hogy „cigányul táncol” (Ratkó Lujza gyűjtése alapján). A legények 20. század eleji viselete a gyócsing, gyócsgatya (’priccses nadrág’), fekete lajbi és kék surc volt. Kalapjuk mellé darutollat tűztek. A nőknél apró virágmintás szoknya, alsószoknya, pendely, a szoknyához hasonló apró virágmintás blúz (korábban fehér vászon). A lakodalomban, bálban viselt lekrit a kézelőjén, nyakán és a gombolás mentén slingolással díszítették. Az asszonyok kendőt viseltek, a nagylányok kontyban, de kendő nélkül táncoltak.

Nagyecsed híres cigánytáncairól, ami annak köszönhető, hogy több zenész és táncos cigány család telepedett le Nagyecseden, még a mai napig számon tartják a „táncos dinasztiákat”. A 19-20. század fordulójára az a speciális helyzet alakult ki, hogy a település zenei szükségletét már egy állandó közösség látta el, s a helyi fejlett táncanyag egy szintén aránylag fejlett cigány táncanyaggal találkozott, melyet a Mikoláról és Szamosdaráról „áttelepült” oláhcigányság képviselt – írja Balázs Gusztáv. Mivel zárt közösség voltak, ezért erőteljesen ápolták a tánchagyományaikat, tradicionális szokásaikat. Saját törvényeik szerint éltek, és még élnek a mai napig is, de már számos szokásuk átalakult vagy átalakulóban van.

Az oláhcigány kultúra befogadó közegre talált Nagyecseden, a tánc és a zene híd volt a két nép között. A magyarok és a cigányok közötti közös nyelv a tánc nyelve volt. A jó cigány táncost számon tartották, számos alkalommal hívták el a fonóba. Általában citeraszóra és nótaszóra táncoltak, ezért fizetséget is kaptak. Látva egymás táncát, eltanulták azokat a másiktól. A jó táncos sok figurát ismer, de van sajátja is, ami tovább öröklődik a felnövekvő generáció által. Ezek a motívumok a mai napig élnek, s olyannyira híressé váltak, hogy a táncművészeti iskolákban külön tananyagként szerepelnek. A magyar és cigány táncok egymás mellett élnek, és a mai napig hatnak egymásra. Egy „jó ecsedi táncos” nemcsak a verbunkot és a csárdást tudja, hanem a cigánytáncokat is, s ez igaz a jó cigány táncosra is. Még az 1980-as években is élt az a szokás, hogy ha egy jó táncos halt meg, akkor a sírjánál még táncoltak egy utolsót az emlékére.

A cigányok táncéletére a spontaneitás jellemző, bárhol és bármikor sor kerülhet a táncra, de mégis a legnagyobb táncalkalom a lakodalom. Már egészen kisgyermekkortól tanítják táncra a gyerekeket, a néhány hónapos gyereket karjukban mozgatják, s bíztatják a táncra. Ahogy megtanulnak járni, már lépéseket tanulnak.

Legismertebb cigánytánc a páros tánc, ami egy párbaj jellegű tánc. Régies vonása, hogy a táncosok versengenek egymással, s a nő arra törekszik, hogy a férfi háta mögé kerülve vagy a karja alatt átbújva „xoxamnyi del les”, azaz megcsalja a férfit. A páros cigánytáncban sokkal kisebb a nő motívumkincse, mint amikor szólóban táncol, ilyenkor a célszerűség jellemzi, a férfi háta mögé kell kerülnie. Míg a páros táncban alig 4-5 motívumot használ, addig a szólótáncban annak többszörösét. Három fő motívum jellemzi a nő páros táncát, a felszedő, a cifra és a kifordulás, melyeknek többféle változata él a településen. Jellemző még a finom csípő-és karmozgás. A nő tánc közben nem néz a partnerére. A férfiak táncára jellemző a túldíszítettség, a pergő csapássorozatok és a bravúros lábfigurák, jellemző motívumok a tromf, csapás, oldalra sétáló.

A szólótáncra jellemző, hogy sokkal több és látványosabb figuraelemet használnak. A férfiak alapvető motívumai a kezdő, csípőforgató, tromf, hátravágó, felverő és a különböző csapásoló figurák. A női táncnál két fő motívumot figyelhetünk meg, a felszedőt és a cifrát. A nagyecsedi öregek szerint a jó szólótáncos nem erővel, hanem „xales te kelen” – ésszel, rafináltan táncol.

A cigányság legősibb tánca a botoló, a „rovjenca te khelen”, ami a kelet-európai fegyvertáncokra vezethető vissza. Csak férfiak táncolják bottal, régen szerszámokkal is táncolták. Legfontosabb eleme a bot fegyverszerű kezelése. Párbaj jellegű tánc, ahol a két bot közé bemehet egy nő is táncolni – „zhal te vidil”, védeni megy, azaz célja, hogy megbékítse a két férfit egymással. Nagyon fontos szabály, hogy nem lehet a női táncoshoz hozzáérni vagy megütni, mert az a férfire nézve nagy szégyen.  Az egyik leglátványosabb és legveszélyesebb táncféle, ami sokkal cifrább, mint a pásztorok botolója.

A cigánycsárdás cigány motívumokkal kevert cigány stílusban előadott magyar csárdás változata, amire a nevében is utalnak – „gazhikhanes te khelen”, azaz „magyarosan táncolni”. Az idős cigány adatközlők szerint a cigányok irigyelték a magyarok csárdását, mert nekik nem volt ilyen, ezért „elcsalták” a figurák egy részét, de a cigányos lépések megmaradtak. Az idős cigány adatközlők szerint a párok csak egymás vállát foghatták a csárdás közben, hiszen a „romanyi patyiv”, a cigány tisztesség, tiszteletadás miatt fontos volt, hogy ne adjanak okot féltékenységre vagy tiszteletlenségre. A csárdás ugyanúgy két részre tagolódik, mint a magyaroknál, lassúra és frissre. A lassú „csendes” részben jellemző motívum a kétlépés és annak változatai, a táncosok a fenthangsúlyos páros fogással, s a kezek elől magasban való megfogásával térnek át a frissre.  A friss rész fő motívumai a kopogós, oldalt légbokázó, elől-hátul keresztező lépések, hátul keresztező cifra, sarkas cifra, helybenlépő cifra, kisharang és a „birizgáló”. A férfiak ezeket csapásolásokkal egészítik ki.

A táncot rendszerint a férfi kezdi el. Egy nővel általában csak egy táncot táncoltak. A fiúk először lánytestvérüket táncoltatták meg, hogy az ne maradjon szégyenben. Tánc végén a férfi azt mondja: Egészségedre!, s a nő megköszöni. Tánc közben különböző táncszókat kiabálnak be egymásnak (Tromfot, te!, Csapásolj!, Vigyázz, mert kicselez!).

A nők viselete a blúz, rózsás szoknya zsebes köténnyel. A lányok nem hordtak fejkendőt, csak az asszonyok. A férfiak priccses nadrágot és csizmát hordtak, akinek nem volt rá pénze, az cipőt vagy bocskort húzott fel. Zöld, barna vagy szürke kalapot hordtak, amit széles szalag vett körbe.

Nagyecseden a táncnak és a zenének köszönhetően maradtak fenn a mai napig magyar és cigány elődeink szokásai, hagyományai, s ezt a hagyományt szeretnék a település lakói és az ecsedi táncok szerelmesei még sokáig megőrizni, megismertetni és megszerettetni. Cigányok és magyarok mindig is jól megfértek egymás mellett, egymással szimbiózisban éltek. Sokat tanultak egymástól a másik kultúrájáról, szokásairól, amiknek egy-egy elemét sajátjukba is beépítették. Táncuk is egymás mellett élt, kölcsönösen hatottak egymásra, ami a motívumkincsükben egyértelműen kiviláglik. Nagyecsed ezért is egy egyedülálló táncos település. )

 

 Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett

 

a.,

A magyar és cigány táncok megőrzése nagyon fontos, mivel a néptánc hatékonyan járul hozzá az identitás erősítéséhez. Ha az ecsedi tánchagyomány felvételt nyerne a megyei jegyzékbe, akkor a cigány és magyar közösségek számára is megerősítést nyerne, hogy fontos és értékes a hagyományaik őrzése.

A cigányság számára különösen fontos, hogy lássák, értékes kultúrával és hagyományokkal rendelkeznek, ami érdemes a megőrzésre, így nem kerülnek identitásválságba, sőt a táncaik jegyzékbe történő felvételével identitásuk erősödhet, büszkék lehetnek tánchagyományaikra. Az pedig, hogy a magyar és cigány hagyományok közösen kerülnek be a nemzeti jegyzékbe, hogy ezek egymás mellett élnek, egymással szimbiózisban, az arra is példa lehet, hogy léteznek olyan közösségek, amelyek képesek egymás mellett élni konfliktusmentesen, egymástól tanulva és egymást segítve.

Az ecsedi cigánytánc a leghíresebb az országban, köszönhetően annak is, hogy a legtöbb ismert táncos nagyecsedi származású vagy ecsedi gyökerekkel rendelkezik.

A mai modern társadalomban az emberi kapcsolatok fokozatosan leépülnek, a technika fejlődésével ez csak még gyorsabbá teszi az emberek közötti kapcsolatok gyengülését – a tánc kapcsolatokat épít, híd két ember, sőt két kultúra között is. Az ecsedi táncokra ez annál is inkább igaz, mivel a cigány és magyar táncok egymás mellett, egymással szoros kapcsolatban léteznek és fejlődnek. A cigány és a magyar táncok képviselői, táncosai is aktív őrzői mindkét kultúra tánchagyományának.

A táncos hagyományok megőrzésére tett erőfeszítések mintául szolgáltak más néptánccsoportok számára.

 

b.,

Nagyecsed lakossága számára fontos a nagy múltú ecsedi táncok és a hagyományok életben tartása, ennek érdekében sok embert megmozgat ez a közös cél. A hagyományőrzés már az óvodában megkezdődik, majd az általános iskolában folytatódik a nagyecsedi táncok alaplépéseinek és Nagyecsed népi kultúrájának a gyerekekkel való megismertetésével.

Néptáncos hagyományainkat eleveníti fel mind a magyar, mind a cigány táncok részéről több hagyományőrző együttes is.

Ahhoz, hogy ezek a hagyományok ilyen formában megmaradjanak, fontos volt az utánpótlás nevelésének elkezdése. Táncpedagógusok bevonásával ez is megvalósult. A gyerekek így hagyományainkat és kultúránkat megtarthatják.  A táncpedagógusok a felnőttek munkáját is segítik, a tánctudásukat továbbfejlesztik. A tánccsoportok kizárólag nagyecsedi magyar és cigány táncokat tanulnak, és adnak elő. A tánc tanulásánál nemcsak a táncpedagógusok munkája fontos, hanem az adatközlők jelenléte is. Az adatközlők mint modellek vesznek részt a tánctanulás folyamatában, hiszen a gyerekek mozdulataiban felismerhetőek az adatközlők motívumai. Nagyecseden hagyománya van a néptáncnak, hiszen olyan táncosokkal büszkélkedhetünk, akik megkapták a Népművészet Mestere és Népművészet Ifjú Mestere címet.

A hagyományőrző csoportok a Füzikék népdalcsoporttal is kiegészültek, akik kifejezetten csak nagyecsedi gyűjtésű népdalokat énekelnek olyan gyűjtőktől, mint Dancs Lajos vagy Kodály Zoltán. Büszkék vagyunk arra, hogy a népdalcsoport országos minősítő versenyeken több ízben is arany minősítést és kiemelt minősítést kapott. A csoporttal lemezfelvétel is készült. A nagyecsedi népdalok betanításával ének-zene szakon végzett nagyecsedi születésű pedagógus foglalkozik. Fontos a további népdalok gyűjtése Nagyecseden, mely feladattal kapcsolatban már történtek előrelépések.

A nyugdíjas klubok tagjai szintén részt vállalnak a hagyományaink megőrzésében és továbbadásában. Erre legjobb példa, hogy feldolgozták, és színpadra vitték az Ecsedi Fonó és a Leányszöktetés Nagyecseden című előadásokat. Ezen kívül számos Nagyecseden gyűjtött népdallal és nagyecsedi táncokkal léptek már fel. A csoportok tagjai a településen minden hagyományőrző rendezvényen részt vesznek és fellépnek.

A magyar és cigány táncok megőrzése nagyon fontos, mivel a néptánc hatékonyan járul hozzá az identitás erősítéséhez. Az ecsedi cigányság tudja, milyen értékes kultúrával és hagyományokkal rendelkezik, ami érdemes a megőrzésre, így nem kerülnek identitásválságba, sőt táncaikkal identitásuk folyamatosan erősödik, büszkék tánchagyományaikra. A magyar és cigány hagyományok egymással szimbiózisban élnek, ez arra is példa lehet, hogy léteznek olyan közösségek, amelyek képesek egymás mellett élni konfliktusmentesen, egymástól tanulva és egymást segítve.

Az ecsedi cigánytánc a leghíresebb az országban, köszönhetően annak is, hogy a legtöbb ismert táncos nagyecsedi származású vagy ecsedi gyökerekkel rendelkezik.

A mai modern társadalomban az emberi kapcsolatok fokozatosan leépülnek, a technika fejlődésével ez csak még gyorsabbá teszi az emberek közötti kapcsolatok gyengülését – a tánc kapcsolatokat épít, híd két ember, sőt két kultúra között is. Az ecsedi táncokra ez annál is inkább igaz, mivel a cigány és magyar táncok egymás mellett, egymással szoros kapcsolatban léteznek és fejlődnek. A cigány és a magyar táncok képviselői, táncosai is aktív őrzői mindkét kultúra tánchagyományának.

A táncos hagyományok megőrzésére tett erőfeszítések mintául szolgáltak más néptánccsoportok számára.

 

 A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források)

 

Balázs Gusztáv: A nagyecsedi oláh cigányok tánchagyománya. Cigány Néprajzi Tanulmányok 3. Magyar Néprajzi Társaság 1995.

Felföldi László és Pesovár Ernő (szerk.): A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Planétás. Budapest, 1997.

Magyar Néprajz VI. Népzene – Néptánc – Népi játék. 1990. Dömötör Tekla (főszerk.) 19. sz. tánc

Martin György: A Népművészet Mesterei. Molnár Lajos táncos. Népművelés, X. 10. 1963.

Martin György: A magyar nép táncai. Corvina Kiadó. Budapest, 1976.

Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Planétás. 1995.

Martin György – Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai. In: Ethnographia LXIX. Budapest, 1958. 424-436.p.

Martin György – Pesovár Ernő: Az alföldi tánchagyomány és Szabolcs-Szatmár megyei táncai. In: Lelkes Lajos (szerk.): Magyar néptánchagyományok. Zeneműkiadó Vállalat. Budapest, 1980.

Pesovár Ernő: Verbunktáncaink szerkezeti sajátosságai. In: Népi Kultúra – Népi társadalom XI-XII. Akadémiai Kiadó. Budapest 1980. 451-467.p.

Pesovár Ernő: A magyar néptánc területi-történeti tagozódása. Tánctudományi Tanulmányok 1984–1985. 31–53. 5. sz. tánc: 50–53.

Pesovár Ernő: Tánchagyomány Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Szabolcs-Szatmári Szemle. XXVI. 4. 1991. 474-485.p.

Pesovár Ernő: A magyar páros táncok. Planétás. Budapest, 1997.

Ratkó Lujza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tánchagyománya. In: Sivadó Sándor (szerk.): A megye néphagyományai. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai, Közművelődési Intézete és Továbbképző Központja. Nyíregyháza 2001.

Filmfelvételek

MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Archívum (filmtár, hangzóanyag, képek)

http://db.zti.hu/neptanc/tanc.asp?VBSdbClickClass_1=VBSdbGoToGridRow&VBSdbIndex_1=1

Népművészet mesterei:

http://www.studiolum.com/nm/hu/bulyakigergely.htm

http://www.studiolum.com/nm/hu/birolajosneerdelyierzsebet.htm

http://www.studiolum.com/nm/hu/kovacsgusztav.htm

http://www.studiolum.com/nm/hu/molnarlajos.htm

http://www.studiolum.com/nm/hu/szabolajosne.htm

 

http://mek.niif.hu/02100/02115/html/5-138.html

http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/tanc-es-drama/a-magyar-neptanc-tipusai/2/szolo-verbunkok/felso-tisza-videki-verbunk

 A nemzeti érték hivatalos weboldalának címe:

www.nagyecsed.hu






vissza



Földművelődésügyi Minisztérium Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Hungarikum Bizottság

MSBT.hu design