Szatmári szilvalekvár

A hagyományos technológia szerint készülő szilvalekvár a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Értéktár tagja. Ennek előkészületként a gazdák augusztus végén, szeptember elején lekaszálták a fák alatti füvet, hogy a hulló szilvát fel tudják szedni. A fa alá ponyvákat terítettek. Hosszú, de könnyen kezelhető rudakkal verték az ágakat. A rudas leverést a rázás követte. A verés és rázás során a ponyvára hullott gallyak, levelek nagy részét szorgos asszonykezek távolították el. A ponyváról a szilvát nagy vesszőkosarakba öntötték. A válogatott gyümölcsöt ún. szilvásládákban megmosták, majd egy teknőben utoljára átvizsgálták.

A szilvalekvár a kimagvalt gyümölcsből készült lassú tűzön. Azért, hogy cukortartalma miatt ne karamellizálódjon, oda ne égjen, állandóan kevergetni kellett a forró, fortyogó lekvármasszát. Nagy réz (vagy ritkábban öntöttvas) üstökben, nyílt katlanon főzték a korábbi évszázadokban. A házilag készített kavaróvitorlával állandóan, szünet nélkül kavarták a szilvát. Ez volt az ún. keverő "lepkék", melyekkel ide-oda mozgatva a lekvárt a főzőüstben, megakadályozták a leégést. A szilvát addig főzték, amíg a magja ki nem vált és a héja össze nem sodródott. A szétfőtt szilvát penyőnek nevezték. Amikor a penyőt jónak ítélték, házilag készített szűrőn áttörték. Az áttörés során csak a mag maradt a szűrőben. A szűrőn áttört, átdörzsölt levet hívták ciberének. A ciberét visszamérték az üres, szépen kimosott üstbe, és kezdődhetett az öregítés, azaz a befőzés. Ez a munkafolyamat akár 12 órát is igénybe vett.

Az elkészült, levétvesztett, sűrű lekvárt cserépedényekbe, az ún. lekváros szilkébe fa merőkanalakkal merték ki már a XVIII-XIX. században, majd kihűlés után fehér vászondarabbal lefedték, és zsineggel átkötötték az edény száját. Hűvös kamrákban polcokon raktározták, esetleg vásárban árulták az így készült lekvárt. A lekvár főzés nehéz munkáját mulatozással kapcsolták egybe: citeráztak, énekeltek, vidám társasági élet folyt, miközben váltották egymást a munkában. A kész lekvárt cserépedényekben, ládákban tárolták.

A szatmári szilvalekvár sötét, csaknem fekete színű, keményre főzött, de még kenhető, paszta-szerű állományú, cukor hozzáadása nélkül készült termék. Illata kellemes, íze zamatos, a gyümölcsfajtára jellemző, intenzív. Szárazanyag-tartalma 60-61%, amely jó eltart­hatóságot biztosít.

Rengeteg folyó ölelésében, magas évi csapadék mennyiség. A magas talajvízállás, az agyagos talajszerkezet optimális körülményeket biztosít gyümölcsösök számára. Az ártéri dzsungelgyümölcsösök mikroklímája különösen kedvez egy a nép körében csak "nemtudom" szilvának emlegetett „speciálisfajta” termesztésére. Az árterületi bizonytalan szántóföldi növények termesztése, a gyenge földek miatt rengeteg gyümölcs található. Ez az alapanyag a Tiszaháton, Szatmár-Beregben évszázadok óta ismert. Szeptember elején érik, apró szemű, gömbölyű alakú, hamvas, nem magvaváló, kék penyigei szilva néven ismeretes. Húsa világossárga, nagyon édes, aromás, telt ízű. A szatmári tájon elképzelhetetlen a házi kert szilvafa nélkül. A gazdák sem növényvédelmet, sem műtrágyázást nem alkalmaznak. Nemtudom szilva alapvetően bio, gondozásmentes fa. Nem permetezik, magától terem saját magjáról, tősarjról szaporodik. Különleges jó érzi itt magát a klimatikus viszonyok miatt. Több száz éves hagyomány alapján a gyümölcsösök mellé aszalóházakat, lekvárfőzőket, pálinkadesztillálókat építettek. Szezonban kiköltözött a család egy- két hétre, leszedték, elkészítették, kifőzték a szilvát, haza már csak a készterméket hozták az ártérről. Hagyományos felhasználása elsősorban a különböző tésztafélékhez, süteményekhez kötődik.