Fás legelők a Szatmár-Beregben

Egykor Magyarországon, így Szatmár-Beregben is elterjedt tájhasználati típus volt a fás legelő. Bár a fogalmat a honfoglalást követően még nem ismerték, de a nagy területet elfoglaló erdőket már akkor is hasznosították a helyiek állataik ellátására. Az erdőssztyepp jellegű terület hatalmas öreg tölgyfái lehetőséget adtak a makkoltatáson alapuló sertéstartásra. Azóta erdeink területe egynegyedére zsugorodott, mely köszönhető a felnövekvő településeknek, valamint az egyház és a nemesség nagy területet igénylő gazdálkodási tevékenységének. A XIV. században a kohászat, a bányászat és az építkezés igényelt sok fát, a török hódoltság alatt pedig a hadsereg nagyfokú faigénye tizedelte erdeinket.

A Mária Terézia által kiadott 1770-es erdőtartási rendelet lefektette a rendszeres erdőtartás alapjait. I. József úrbéri pátense pedig elrendelte a legelők és az erdők kötelező elkülönítését a földesúr és az úrbéres között. A földesúrtól különválasztott erdőt és legelőt a volt jobbágyok és zsellérek nem osztották fel, hanem közös használatban maradtak. A legelőre a tagok a legelőjog arányában hajthatták ki állataikat a közös gulyába, kondába, s ennek megfelelően végezték a terület tisztítását is (cserjeirtás, legelőerdőkben a fák gyérítése). A jobbágyfelszabadítást követően rengeteg erdőt irtottak ki és alakítottak át legelővé.

1879-ben lépett életbe az első erdőtörvény, mely végleg szembeállította az egyre modernebb erdőgazdálkodást és a hagyományos gyökerekből táplálkozó állattartást, legeltetést. Ezekben az időkben tisztázódott a fás legelők fogalma is. eleinte csak egyszerű erdőirtásnak tartották őket, melyet megfontolás nélkül hajtottak végre, s csak később tértek ki hasznosításukra.

A II. világháború után a közbirtokosi legelők még a régi formában működtek, majd a termelőszövetkezetek létrejötte után minden a tsz birtokába került, melyen a tagság is legeltetett. Az 1992-es kárpótlási és földkiadási törvényt követően a fás legelők is magántulajdonba (osztatlan közös tulajdonba) kerültek. 2007-re drasztikusan lecsökkent az állatállomány a Szatmár-Beregben, a fás legelők pedig elhagyatottá váltak.

A fás legelők nem csak területhasználati, gazdálkodási módot, hanem élőhely típust is jelentenek. Olyan gazdálkodási módok, ahol a fás szárú növényzet és a legeltető állattartás összekapcsolódik és olyan élőhely típusok, melyek ligetesen álló fákból, zártabb facsoportokból, cserjésekből és gyep alkotta mozaikokból állnak. Fontos jellemzőjük, hogy mozaikos élőhelyek, így ideális életteret nyújtanak a szegélyzónákhoz köthető fajoknak. Szatmár-Bereg fás legelőinek leglátványosabb képviselői Lónya, Gelénes, Csaroda, Tarpa, Márokpapi, Túristvándi, Penyige, Tisztaberek és Csaholc települések külterületén találhatók. Páratlan szépségű öreg kocsányos tölgyek, magyar kőrisek és vadkörtefák alkotják őket. ezek az évszázados fás legelők sok védett faj élő-, fészkelő- és szaporodó helyei. Az idős kocsányos tölgyek lakója a szarvasbogár és a nagy hőscincér, odvaikban költ a füleskuvik, a búbosbanka és a színpompás szalakóta. Nagy számban fészkel itt a nagy őrgébics, melynek Szatmár-beregi állománya mára 35-40 pár közé tehető. Fás legelőink tájképi elemként is fontos szerepet töltenek be. A termetes fák alatt pihenő juhnyáj, csak csorda látványa meghatározza a Szatmár-beregi tájat. Az állattartás csökkenésének köszönhetően beerdősülésük, becserjésedésük és végül eltűnésük veszélye folyamatosan fenn áll.