Dzsungelgyümölcsösök a Felső-Tisza hullámterében

A Tisza és mellékfolyóinak árterében már a honfoglalás korában is voltak elvadult gyümölcsösök. A Felső-Tisza-vidék öntéstalaja, a bőséges csapadék és az ártérre jellemző vízhez közeli mikroklíma kedvező volt az alma, a szilva, a körte, a dió számára, melyek olykor kisebb gyümölcsösöket alkottak. Az itt élők sokáig csak ezeket a félig vadon növő terméseket hasznosították. Ezt fokozatosan váltotta fel a tudatos szelekción alapuló termesztés. A XVIII. század végén az ártéri gyümölcsösök még közösségi vagyonban voltak. Szüretkor mindenki egy-egy szekérnyi termést szedhetett magának. A hazavitt gyümölcsöt elvermelték, vagy ecetet, lekvárt, aszalványt, pálinkát készítettek belőle.

Az ártérben termett gyümölcsök kereskedelmi értéke is jelentős volt. A folyón szállították az almát, a szilvát, a körtét, a diót a tokaji, a szolnoki, vagy a szegedi piacra. Az ártérből származik a milotai „papírhéjú” dió is, melyet még a londoni tőzsdén is jegyeztek. Ez a fajta népi jellegű gyümölcstermesztés az 1836-1839 közötti tagosításnak köszönhetően hanyatlásnak indult. A XX. században az intenzív termesztésű fajták megjelenésével pedig végképp megkezdődött a dzsungelgyümölcsösök pusztulása.

A folyószabályozás is komoly hatással volt az ártéri gyümölcsösök mai képének kialakulására. A töltések közé szorultak a fák, ahol az olykor hetekig tartó vízborítás, olykor pedig a szárazság tizedelte őket. Az árterek valódi hasznosítását a fokgazdálkodás tette lehetővé. Áradáskor a víz feltöltötte a magasabb térszíneket a fokokon keresztül, majd apadáskor ugyanezeken keresztül rombolás nélkül távozhatott a víztöbblet. Az ártéri gyümölcsösök gondozása nem csak az elárasztásból és a víz elvezetéséből állt. Évente kétszer kaszálták, vagy legeltették, majd a terméseket kézzel takarították be. nagy figyelmet fordítottak az újulat, a facsemeték gondozására is.

A Felső-Tisza menti ártéri gyümölcsösök jelenleg több gazdálkodó tulajdonában vannak. ennek köszönhetően különbözik a parcellák hasznosítási módja. Előfordulnak műveletlen, szinte áthatolhatatlan szakaszok. a dzsungelgyümölcsösök sok helyen keverednek a folyópartokat jellemző puhafás ligeterdők fajaival. Megfigyelhetők a nyár és fűz társulások, a fákra felfutó vadszőlő, süntök. Felütötte a fejét a komló és a fekete bodza is. A folyók nagyobb kanyarulataiban találhatók a legszebb megmaradt gyümölcsösök, főként a Kisar határában lévő Uszturó, és a Tiszabecs határában lévő Itató elnevezésű területeken. De a töltésen haladva számos kisebb gondozott parcella figyelhető meg.

A folyó menti dzsungelgyümölcsösök nem csak tájképi elemként fontosak a Felső-Tiszán. Olyan régi gyümölcsfajtákat őriznek, melyek közül néhány már-már feledésbe merült. Ezekben a természetes „génbankokban” még fellelhető almák közül a daru, a beregi, a sóvári, a nemes, az orbai, a kormos alma és a „búzás” alma. Körték közül számon tartják az „árpás körtét”, vagy a „zabbal érő körtét”. Még mindig nagy számban figyelhető meg a térségre jellemző „nemtudom szilva”, valamint a berbencei, a bódi, a duráncai, a korsó, a lotyó, a macskatökű, a veres szilva és számos diófajta. A dzsungelgyümölcsösök a természet sokszínűségének megőrzésében is fontos szerepet töltenek be. Az idősebb fák kiváló élőhelyet biztosítanak az odúlakó madaraknak, baglyoknak és harkályféléknek., valamint telelőhelyei a különböző denevérfajoknak. az érett gyümölcsöket pedig számos színpompás lepke keresi fel.