Tiszavasvári Fehér-szik természetvédelmi terület

Tiszavasváritól 4 km-re K-re, a 36-os műút mentén terül el a Fehér-szik. A kiemelkedő természeti érték, 165 ha-on 1977 óta áll természetvédelmi oltalom alatt. Már az 1781-89-ben készült katonai térképen is mint mocsár szerepel ez a homokos löszbe mélyült völgyben elhelyezkedő lefolyástalan, minden oldalról "dombokkal" határolt terület. Geológiai szempontból nézve újkori képződmény. Hidrobiológiai jelentőségére Daday Jenő - planktonmintái alapján - már a múlt század elején felhívta a szakemberek figyelmét. A tó vízháztartása lefolyástalansága miatt teljesen időjárás-függő. Kialakulása, ami feltehetően a posztglaciális időszak klímájára esik, jóval alacsonyabb vízviszonyokat feltételez. Az akkor létrejött medencékben a szikesedés a később megemelkedett talajvíz miatt indult meg. Talaja a felszíntől karbonátos, kérges réti szolonyec, nagy szódatartalommal. A tó kiszáradásakor a szóda a felszínen kiválik, "kivirágzik". A helybeliek a sziksót évszázadokon keresztül gyűjtötték, sőt a XVIII. században szódagyárat is építettek itt. A mintegy 100 hektáros szikes tavat a csapadékvíz és a talajvíz táplálja.

Korábban a víz mozgása az éghajlati adottságoknak megfelelően a nedves és száraz időszakok változását követte. Néhány évenként teljesen kiszáradt, s nyár végére általában a tómeder legmélyebb részére húzódott vissza a víz. A vízszint állandó ingadozása mozgásban tartotta a szikesedési folyamatokat, megakadályozta az élőhelyek homogenizálódását. A 60-as évek közepén végrehajtott belvízrendezés megzavarta a tó vízháztartását, s 1976 óta az összegyűjtött belvizeket a tóba vezették, ami a kiszáradások elmaradásával járt. A kedvezőtlen szukcessziós folyamatok miatt erre a jövőben nincs lehetőség.

A terület igazi értékét a szikes tó élőhelyeinek változatossága mellett madárvilága adja. A felmérések 41 madárfaj fészkelését bizonyították, s a vízszint megemelése óta mind a faj- mind az egyedszám gyarapodott, ugyanakkor a szikes tavak ritka fajai megritkultak, eltűntek. Tavasszal még alig olvad el a jég, már megjelenik a tavasz első hírnöke, a bíbic. A jó idő beálltával egyre több madár keresi fel a tavat. Százával jönnek récefélék, vadludak, darvak és parti madarak pihenőhelyet, táplálékot keresve, hogy azután pár nap múlva felerősödve folytathassák útjukat fészkelőhelyeik felé. Azonban nem mindenki vonul el. Marad például a bíbic vagy a piroslábú cankó. A tó nyugati szélén álló megfigyelőtoronyból tanulmányozható a búbos vöcsök és a kis vöcsök, míg a nádasokból a bölömbika mély, búgó hangja hallható. Leggyakrabban és legnagyobb számban a szárcsa és a vízityúk kerül szemünk elé. A szárazra került vakszikfoltok alkalmi fészkelője a gulipán. Fészkelő ragadozómadarai közül kiemelhetjük a barna rétihéját. Énekesei között gyakori a nádi sármány, míg a gyékényfoltokban a barkóscinege telepedett meg. Nyár végén nagy csoportokban táplálkozik itt a kanalasgém, a kis kócsag, vagy a szürke gém. Őszi vonuláskor a fehér és alkalmanként a fekete gólyák kisebb-nagyobb csapatai jelennek meg. Októberben a tőkés récék és a csörgő récék, később a vetési ludak és a nagy lilikek jelennek meg tömegesen.

A tópart puha sarában gyakran találkozhatunk a vörös róka, vagy a borz lábnyomaival, míg a mocsári növényzet határán a vízből kiemelkedő, vízinövényekből összehordott várra, a pézsmapocok építményére lelhetünk. A terület költési időben csak engedéllyel, költési időn kívül szabadon látogatható.