Demecseri víztorony

A 70/2013. (XII.16.) BM rendelettel ipari műemlékké nyilvánított – Demecser város címerében is szereplő – 1915-18 között épített vasbeton víztorony az egykori keményítőgyár területén található, sorsa szorosan összefügg a gyár történetével.

Demecser többutcás, szalagtelkes település. Északnyugati részét Felvégnek, délkeleti részét Alvégnek nevezik. Korábban a határ fele víz alatt állt; 1882-ben lecsapolták, a hajdani rétek , tavak helyét felszántották, s ezen káposztát, dohányt, krumplit, cukorrépát, napraforgót termesztettek. Demecser lett a rétközi káposztatermelés központja, mivel a vasútépítés után évtizedekig csak ennek a községnek volt rakodóállomása. Az I. világháború idején savanyú káposztát gyártó üzemet és keményítőgyárat létesítettek a községben.

Az I. világháború 1914-ben lángba borította egész Európát. A központi hatalmak - melynek tagja volt az Osztrák-Magyar Monarchia – látva a kezdeti háborús sikereket, 1915-ben kezdtek tartós hadigazdálkodásra berendezkedni. Az általános élelmiszerhiány vezette közös hadsereg Élelmezésügyi Minisztériumát arra, hogy állami kezelésben a hadsereg és a hadifoglyok részére káposztát savanyítson. A káposztasavanyítás mellett étolaj és a csomagoláshoz szükséges fahordók gyártása volt a létesítendő gyár profilja. A gyár felépítésével herceg Odeschalchi tuzséri földbirokost bízták meg mint kormánybiztost. A herceg is ismerte a Szabolcs megyei termelési viszonyokat, és a gyárat Demecserbe, a káposzta- és napraforgótermelés gócpontjára telepítette.

Ezen elhatározást támasztotta alá az a tény is, hogy Demecser vasútállomással rendelkezett, és minden oldalról jól megközelíthető útrendszer fogta körül. A gyár helyéül a vasútállomással szembeni berkeszi műúttól északra eső területet jelölték ki, amely Ehrenreich Adolf demecseri földbirokos tulajdona volt. Az állam ezen területből 22 kataszteri hold területet sajátított ki a gyártelepítés részére. A gyár építése 1915 májusában kezdték meg. Hadifoglyok (olasz, orosz, stb.) és hadimunkások százai dolgoztak az építkezésen. Az építkezés savanyító bazeinek, kádárműhelyek és lakóbarakkok létesítésével kezdődött, és 1918 októberéig a monarchia összeomlásáig tartott. Ez ideig befejeződött 3 gyárépület, melléklétesítményekkel, egy 28 m magas, 300 m3 víz befogadására alkalmas víztároló - mely ma ipari műemléknek számít - és 4 lakóépület építése, az iparvágány bevezetése, a savanyító bazeinek és a savanyító üzem felszerelése. Előbbieken kívül több lakóbarakk és barakk-kórház is épült. A gyár első ízben 1916-ban savanyított káposztát. 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, és a gyártelep összes elmozdítható berendezését leszerelték, és Romániába szállították. A gyárban nem maradt semmi, csak a csupasz falak és a tetőszerkezetek. A lakóépületeket a közösségi elöljáróság a lakásínségben szenvedő családoknak utalta ki.

1922. év második felében egy budapesti faárugyáros, bizonyos Neumann család vásárolta meg az Elhagyott Javak Kormánybizottságtól az ipartelepek tulajdonjogát. E család az I. világháború alatt tartott kapcsolatot az ipartelepekkel mint göngyölegszállító. A Neumann család tagjai részvénytársaságot képeztek, és a 9 családtag egyenlő arányban osztozott a gyár részvényein. Vezérigazgató a család legagilisabb tagja dr. Neumann Gyula lett. Az igazgatóság Budapesten székelt, Demecseri Ipartelepek Rt. Néven. Az rt. még 1922 őszén felvásárolta a Demecser környéki eladatlan káposztakészleteket és azt konzerválta. Az igazgatóság elhatározta, hogy tekintettel a helyi adottságokra (jó minőségű burgonyatermelés és az ország gazdasági helyzetére) keményítőgyárat létesítenek a demecseri ipartelepen.

Az elhatározást tettek követték. A családi Rt. azonban nem volt elég tőkeerős ahhoz, hogy keményítőgyári berendezéseket vásároljon, azokat felszerelje, és üzembe helyezze, s ezért fúzióba lépett a Budapesti Magyar-Német Bankkal, amely kölcsönöket bocsátott a részvénytársaság rendelkezésére. Így került felszerelésre a napi 40-45 tonna burgonya-feldolgozásra alkalmas keményítőgyár. A keményítőgyár 1923 őszén üzemelt először, majd 1924 tavaszán is volt burgonya-feldolgozás. A részvénytársaság az 1923-1924 évi burgonya-feldolgozási kampányt tekintélyes nyereséggel zárta, és elég tőkeerős volt ahhoz, hogy elhatározza a keményítőgyár kapacitásának növelését, és egy keményítőszörp és cukorgyár létesítését.

Az épületek e telephelyen adottak voltak, a magyar édesipari gyárak pedig megbízható felvevőpiacot biztosítottak a keményítőszörp számára. A szörpgyár szerelését 1924. november közepén kezdték meg. A berendezéseket részben a "Láng L. Gépgyár" gyártotta és szállította, részben a Nyitrai Adolf Biss U. C. Szörpgyárából szerezték meg. Az igazgatóság 1924 júniusában engedélyt kért a Tiszai Társulattól, hogy a Lónyai-csatornából vizet vételezzen. Így került 1924 nyarán megépítésre a VIII. felső csatornaszakasz zsiliprendszerrel, amely a gyár vízellátását a berkeszi műút mellett létesült szivattyúházon keresztül biztosította.
A szörpgyár szerelését 1925 márciusában fejezték be. A gyár nagy megrendeléseket kapott, így az eredetileg 40 q napi kapacitású szörpgyár fejlesztése 60 q-s kapacitásra már 1925 őszén megkezdődött. A szörpgyár szerelésével egyidőben egy 30 q/nap kapacitású napraforgómag sajtolását biztosító olajgyár is létesült, ahol vámsajtolást végeztek. A II. világháború után az államosított üzemet a Kisvárdai Likőrgyár működtette. A gyártelep bezárását követően az itt található épületegyüttes pusztulásnak indult. Az immáron műemlék víztornyot utoljára 1982-ben újították fel.